2022.01.25 - Kedd
Pál
-10ºC / 2ºC
Erősen felhős

Szilveszteri ponty a fürdőkádban, avagy abszurd kaland Kuala Lumpurban 2014. Október 02. - Csütörtök 13:28 | Címkék: Kassai, Kultúra, Lajos, beszámoló

Kassai Lajos elutazott a világ túlsó felére, hogy bemutassa íjásztudását. A kirándulás azonban érdekes fordulatot vett. Erről kaptunk egy érdekes beszámolót, amiből az is kiderül, milyen érzés egy időzített bombán lovagolni.

Amikor megérkezem a világ egy távoli bugyrába, mindig azt tapasztalom, mintha lényem egy része otthon maradna vagy elveszne az út során. Még nem sikerült pontos leltárt csinálnom ilyenkor magamról, de érzem, hogy nem vagyok azonos azzal, mint aki elindult. A hiányzó részek egy vákuumot hoznak létre bennem, mely új környezetemből magába szippant ízeket, szagokat, érzéseket, eseményeket. Hazaérkezésemkor a viasz ugyanaz, a kanóc ugyanaz, de a láng már más.

Andrea

Andrea egy kanadai favágó benyomását kelti, széles vállú, lapáttenyerű behemót, virsliujjakkal. A lényét kissé hevenyészve szórta össze a teremtő. Ugyanis a nemi identitását jelző iránytű nem abba az irányba mutatott, melyet testi adottságai predesztinálnak. Az a markáns határvonal, ami normális esetben férfi és nő között húzódik, az ő karakterében nagyon elhalványult. Miután istenadta termetében semmilyen nőies vonás nincs, így ennek a problémának a megoldását a plasztikai sebészekre bízta, akik ízlésükkel ellentétben nagy mennyiségű szilikonnal rendelkeztek és nem fukarkodtak vele a műtét során. Két éktelen nagy csöcsöt fabrikáltak eme bájos teremtmény mellkasára. Ezen a kiemelt rendezvényen, melyen nézőként jelen volt a maláj király Abdul Halim of Kedah, ő képviselte Németországot. Ez az apró jel már sejtette velem, hogy a dolgok az esemény körül nincsenek teljesen rendben.

Iqbar

Iqbar egy szürke arab kanca, szemrevaló jó-állású kis ló, őt választottam a reménytelen feladatra, hogy néhány óra leforgása alatt lovasíjász lovat faragok belőle. A lovardában harmincöt fok, egy szaunába illő páratartalom és annak ellenére, hogy a napot sűrű köd takarta el, rövid idő alatt rákvörösre égtem. A kollégák már habosra hajtották lovaikat, mire felültem az enyém hátára, zabla nélkül egy kötőfékkel. A tereppályán engedtem el.

Vágtatott, ahogy bírt, inaszakadtában.

Szaladt az életéért.

Futott a szabadságáért.

Rohant, mert hajtotta a gyűlölet.

Száguldott, mert csak ekkor érezhette magát annak, ami - lónak.

Valójában egy szilveszteri ponty volt a fürdőkádban, akár az istálló többi lakója. Könnyű volt látni, hogy a lábai nem bírják el a szívét és nem bír ki két napnál többet károsodás nélkül rádobott szárral. De az araboknak annyira tetszett, hogy elkérték, nem zavarta őket, hogy egy időzített bombára ülnek, talán azért, mert ilyen kütyükön szocializálódtak.

A történteken merengtem és ezt a nyugodt pillanatot kihasználva léptek hozzám a kínaiak, hogy legyek segítségükre, mert baj van a lovukkal. Elpanaszolták, hogy lépésben még minden rendben, de a vágta során furcsa le-fel mozgást végez lovuk háta, amitől ők pattogni kezdenek és elhagyja őket biztonságérzetük. Sajnálattal közöltem velük, hogy az általuk tapasztaltak ezen furcsa lények egyik sajátsága, mely anatómiájukból fakad és az elmúlt pár ezer év során minden olyan irányú küzdelem kudarcba fulladt, ami azt a célt tűzte maga elé, hogy a motorkerékpárhoz váljanak hasonlatossá. Ebből a kelepcéből az egyedüli kivezető út, ha megtanulnak lovagolni, mondtam barátaimnak anélkül, hogy erre a legcsekélyebb esélyt látnám. Miután néhány éve még Kínában ismerkedtünk meg és én nagyon megkedveltem ezt a két kedves embert, felajánlottam segítségemet és csatlakoztam hozzájuk, biztosítva számukra nyergemet is.

Újdonsült lovamat szemügyre véve párhuzamot véltem felfedezni fizikai állapota és a verseny színvonala között. Egy öreg kanca, kinek húsában nincs annyi szemérem, hogy csontjait rejtve tartsa, jobb szemére vak, sörénye kihullott, farkszőrzete egy pemzlire redukálódott és testét gombás fertőzés foltjai borítják. Egy kicsit felültem a hátára, engedelmes rabszolga lelke volt, az a húsdaráló, amiben él, péppé őrölte lelkét. Látványa letört egy darabot a szívemből.

Anita

Anitát Jordániában ismertem meg, illetve nem ismertem meg, mert ahhoz túl rövid időt töltöttünk együtt, de úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna. Magán viselte a keleti nők minden báját, és volt benne valami arisztokratikus vonás, emellett rendkívüli természetesség. Most, hogy újra találkoztunk, nem tudtuk véka alá rejteni egymás iránti rajongásunkat. Öt perc múlva már szökésben voltunk azzal a szándékkal, hogy keresünk egy eredeti éttermet helyi specialitásokkal.

Itt lakott Kuala Lumpurban, úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, kivéve azt a fekvőrendőrt, amin nyolcvannal áthajtott. Mire elkiáltottam magam, hogy „bíkerful!”, addigra az osztrák barátom Johannes és a kanadai Robi felpattanva a hátsó ülésről már dinnyényi horpadást nyomtak a Toyota tetőlemezébe. Nem egy puccos helyet akartunk, hanem hamisítatlan helyi ízeket. Miután megtaláltuk a keresett lebujt, csattogó fogakkal estünk neki és két pofára tömtük a nemtommit, amitől lángra lobbant a szám, a szemem előtt karikák táncoltak és a naptól égett fejem vörösen izzott.

Kínszenvedésem csillapítására az egyetlen lehetőség az előttem fortyogó leves beszürcsölése volt, amitől először égési sérüléseket szenvedtem, majd ezek csillapodásával érzékeltem, hogy a leves még az eddigieknél is több chilit tartalmaz. Társaimnál ugyanez a tragédiasorozat zajlott le. Az étteremben elszabadult a pokol, az őslakosok fetrengtek a nevetéstől. Mi még sírtunk egy kicsit, majd ahogy egymásra néztünk, ordítva röhögtünk. Irgalmatlan mennyiségű sört kellett legurgatni a torkunkon égési sérüléseink csillapítása céljából. Nagy valószínűséggel a bennünket szemlélő emberek utolsó gondolata lett volna, hogy mi egy nemzetközi sportverseny résztvevői vagyunk.

Miután jól kitomboltuk magunkat, mi mentünk a szállodánkba, Anita meg még aznap éjjel repült Ausztráliába.

Tereppálya

A több mint hatszáz méter hosszú kanyarokkal tarkított pályán tizenkét célt helyeztek el. A lovak többsége hatszázas iramban ment. A japán hölgy pofára esett, de nem lett különösebb baja, a svéd már nem volt ennyire szerencsés, őt a mentő vitte el, a dél-afrikait, miután leesett, még tökön is rúgta a ló. Engem nem fenyegetett az a veszély, hogy a szél kikezdi a mellemet. A háromszázas iram viszont lehetővé tette számomra, hogy huszonkét vesszőt lőjek ki körönként, volt olyan tábla, amelyikbe hármat is. A legutóbbi versenyen fölényesen nyertem ezt a számot és ez most se lett volna másképp, ha jóakaróim nem találják ki, hogy lőhetek én amennyit akarok, de akkor is csak egy találatot adnak táblánként. Így ezt a számot az a lovas nyerte, aki mindössze négy találatot ért el, de lova kétszer olyan gyors volt, mint az enyém. Míg a sebességet értékelték, addig a találatoknak ezen a megmérettetésen nem volt jelentősége. Természetesen a bíró felszólított, hogy hajtsam meg a lovamat, de ebbe mindketten beledöglöttünk volna. Szegény pára a végkimerülésbe, én pedig a lelkiismeret-furdalásba. A verseny szervezőit rendkívüli módon irritálta a lóról való nyilazás. Kínai barátaimmal szoktattuk a lovat az íjhoz oly módon, hogy míg lépésben haladtak a pályán, maguk mellé lőttek a földre, a gyalog haladó kísérő pedig felvette a nyilakat. Azonnal ott termett egy bíró, hogy ezt rögtön hagyjuk abba. Elmondtam nekik, hogy miképpen az úszásoktatásban sem találtak még ki olyan módszert, mellyel mellőzhetnénk a vizet, úgy a nyilazás is egy elmaradhatatlan kelléke a lovasíjászatnak. Okfejtésem ebben az esetben is hatástalannak bizonyult.

Lovasíjászat

A pálya az általam kidolgozott rendszer karikatúrája volt. Egy tábla szemből, egy oldalról, egy hátrafelé, és hogy a félreértéseket kiszűrjük, minden táblához tartozott egy lőoszlop. Ezek az IQ- bajnokok kiszedték a lőoszlopokat, állítólag egy angol javaslatára, aki még ezeket is felülmúlta hülyeségben. Így ha az oldalsó táblára leadott lövés célt téveszt és a hátsóba vagy az elsőbe talál, megadják így is a pontot, amire a verseny során számtalan példa volt. Az amerikai versenyző őrjöngött és üvöltözött a rendezőkkel, de hisztérikus rohamai teniszlabdaként pattogtak vissza a hülyeség sziklaszilárd bástyáiról.

A király helyet foglalt a pálya szélén felállított sátorban, én pedig megkezdtem vágtámat és dühödten szórtam a nyilaimat a célra, őfelsége legnagyobb megelégedésére. Miután semmilyen információt nem kaptam sem a találataimról, sem a futamidőről, ami még az előbbinél is fontosabb, az utolsó vágtában kifutott a lovam az időkeretből, több mint húsz pontot veszítve. A küzdelmet így is fölényesen megnyertem. Ami valamelyest elhomályosítja ennek a rendkívül ócskán megrendezett versenynek az emlékét, az a malájok vendégszeretete és irántunk tanúsított bőkezűsége.

Kassai Lajos
Kuala Lumpur, 2014. szeptember 28.

Vissza az előző oldalra

Weboldalunk a használat elősegítése és a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket, "cookie"-kat használ.
A böngészés folytatásával jóváhagyja a sütik használatát. Bővebb információ

Bezárás