Hárman álltak a színpad előterében. Fölkapcsolták a lámpákat a nézőtéren, ők pedig csak álltak ott, szenvtelen arccal fürkészve minket, a nézőket: Korovjov-Lukáts Andor, Behemót-Bezerédi Zoltán és ő. Figyelték, pásztázták a moszkvai-kaposvári közönséget: lássuk, milyenek is lettek az emberek ebben az országban, ebben az időben? Egy szót sem szóltak vagy két percig. Egyre kínosabban feszengett a telt ház, egyszercsak fölharsant az ő sajátos, ironikus-groteszk hangja: „Na, de elbeszélgettük az időt!”
Itt, Kaposváron is letette a Garast – elnézést a triviális szójátékért –, Bulgakov Mester és Margaritájának Wolandjaként. Úgy ’83 táján jártunk, s persze a darab főszereplőjévé vált, pedig az említetteken kívül feltűntek még páran a színpadon, többek között Jordán Tamás, Koltai Róbert, Kari Györgyi, Csákányi Eszter, Máté Gábor és Spindler Béla. Még létezett a „jelenség”. És ebben a jelenségben ő volt a leglenyűgözőbb jelenség.
Ez volt számomra Az Előadás, legalább négyszer néztem meg, középiskolásként ettől az élménytől lettem visszavonhatatlanul a színház szerelmese. Vajon hányan köszönhetik neki ugyanezt? Vagy a filmjei révén a többi élményt, a felejthetetlen Minarik Edét a Régi idők focijában, König tanár urat az Abigélben, Edét a Ripacsokban vagy a legrégebbit, a Liliomfi Schnaps úrfiját?
Aztán pár évvel később, talán ’90-ben, Törőcsik Mari oldalán egy pesti színpadon, a Száz év magányban mint José Arcadio Buendía adott nekem újabb színházi katarzist, annak a Schwajda Györgynek a rendezésében, aki majd’ húsz évvel később a kaposvári teátrum igazgatója lett.
Végül említsük meg, hogy az a kedves személyiség és kiváló színésznő a menye, egyben unokája édesanyja, aki hosszú éveken át Kaposváron bűvölt el bennünket, először a Déryné Vándorszíntársulat tagjaként, majd a Csiky színpadán: Balla Eszter.
Túl elcsépelt lenne most előjönni az örök focipályákra tért Nemzet színészének alakjával, ahogy kiballag az öltözőből, nyomában a többiek, és itt sorolni a nagy neveket, és, persze, idézni a szállóigévé vált mondatot („Kell egy csapat!”). Ehelyett csak hajtsunk fejet, és mondjuk azt: köszönet mindenért, Dezső!
Katona József
Élete:
Garas Dezső gyermekkorát és ifjúságát a főváros hetedik és nyolcadik kerületében töltötte. A vasesztergályos tanonciskolában csatlakozott a Színművészeti Főiskola végzős, rendező szakos hallgatói által szervezett színjátszó csoporthoz. Élvezte a szereplést, ekkor gondolt először arra, hogy a színi pályára lép. A legenda szerint végül fogadásból lett színész: barátainak heccből azt mondta, fogadjunk, hogy engem a főiskolára is felvesznek. Jelentkezett, s az első nekifutásra felvették, 1953-ban.
Friss diplomás színészként 1957-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1965-ben lett a Madách Színház tagja, az ott töltött tíz év alatt számos nagy siker részese volt, kiváló előadásokban lehetett partnere Kiss Manyinak, Pécsi Sándornak, Márkus Lászlónak, Domján Editnek. 1975-ben egyik pillanatról a másikra lett szabadúszó, egy év múltán pedig a Mafilm színészgárdájának tagja. 1990 és 1992 között a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1993 és 1995 között a Művész Színház tagja volt, majd szabadfoglalkozású színművészként dolgozott. 2003-tól a Vígszínház, 2004-től a Nemzeti Színház tagja. Színházában legutóbb a Úri muri, valamint a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabban játszott, ez utóbbiban néhány nappal karácsony előtt lépett utoljára színpadra.
Csaknem fél évszázad alatt megszámlálhatatlanul sok szerepet játszott el. Fontosabb alakításai színpadon: Lucifer (Madách: Az ember tragédiája), Peachum (Brecht: Háromgarasos opera), Sosias (Kleist: Amphitryon), II. Henrik (Goldman: Az oroszlán télen), Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár), Voland (Bulgakov: A mester és Margarita).
Filmes pályafutása 1954-ben az azóta legendává vált Liliomfival kezdődött, amelyben az ifjú Schnapsot alakította ellenállhatatlanul. A legenda folytatódott: Két félidő a pokolban (1961), Krebsz, az Isten (1969), majd 1973-ban a megszállott Minarik Ede gőzmosodás (Régi idők focija), akinek "Kell egy csapat" mondásából szállóige lett. Országos siker volt az Abigél című négyrészes tévéfilmsorozat (1976), amelyben König tanár urat alakította.
Drámákban, és vígjátékokban, súlyos veretű, nehéz szerepekben csakúgy, mint könnyed vagy groteszk komédiákban kiváló alakítást nyújtott. 1963-ban és 1965-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1978-ban érdemes művész, 1983-ban kiváló művész lett, a Kossuth-díjat 1988-ban kapta meg. A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének kitüntetettje lett 1995-ben, 2000 augusztusában a Nemzet Színésze kitüntető cím első tizenkét tulajdonosának egyike volt, 2004-ben kapta meg a Budapest díszpolgára címet.
Garas Dezsőt a Nemzeti Színház saját halottjának tekinti. Búcsúztatásáról később intézkednek.
Nézze meg a rá emlékező videót!
Címkék: garas, Dezső, nemzet színésze, meghalt, Budapest, kultúra