Tévéfilmek a vásznon, avagy ötlet versus költségvetés.
A Nibelung-lakópark
Nibelung-lakópark, hogy is nevezzelek? Mondjam rád, hogy vérgőzös Dogma-mozi vagy? Hogy filmre vett múló színjáték? Netán hip-hoppal, meg ipari metállal nyakon öntött opera? Mundruczó Kornél alkotása egyedi és finom keverce a film-színház-muzsika triászának. Térey János A Nibelung-lakópark című drámájából Mundruczó nagy sikerű színi előadást rendezett 2004-ben. A film ennek a Budavári Sziklakórházban játszott Krétakörös produkciónak a sűrített hommage-a. A szereplők a kamera, és a ruháiktól megfosztott próbababák előtt játsszák el, hogy újra eljátsszák a darabot. De nem csak a „közönség” ádámkosztümös, hanem az eszköztár is végtelenül lemeztelenített. Stilizált csókok és pofonok csattannak, stilizált koituszok és lövések hangzanak. Stilizált hangeffektusok hatnak nagyon is reálisnak. Sőt, bár ezúttal sem marad el a Mundruczó-védjegy Tóth Orsi-erőszakoló jelenet, most ez is csak elemelten történik. Tán éppen az eszközgazdag eszköztelenség és a minimális költségvetés dacára profi megvalósítás miatt juttatta eszembe a film a Dogma-mozgalom tisztasági fogadalmát.
A filmen a kamera kecsessége és a finom arcközelik teszik még hatásosabbá Térey szent és profán között hullámvasutazó szövegeit. A kiváló színészi játék és Dobos Tamás fergeteges operatőri teljesítménye mellett dicséret illeti a még fénnyel való játszadozást is. A fény egyszer tereket teremt, máskor meg lezár, egy helyütt glóriát ível, másutt pokoli infernót idéz. Minden egyes jelenet egyetlen – olykor szédületes mozgásokat leíró - snitt. Egyik helyszínről pedig a narrátor brechti kiszólásai kísérnek át a másikba. Wagner muzsikájához úgy tűnik jól passzol a gengszterrap, a Depeche Mode, meg az indusztriál metál. A Nibelung-lakópark – ahogy az egyik szereplő fogalmaz – egy bombariadó a Valhallában.
Átok
Az Utolsó idők című alkotásával tavaly fődíjat nyert Mátyássy Áron, az idei Szemlére az Átok című minisorozattal nevezett. A címben szereplő átok, egyaránt utal a filmben szereplő család kicsi kincsére, a házi borra és a négy epizód alatt kibomló sötét titkokra. Ha a Nibelung-lakópark esetében Dogma-hatást szimatoltam, hát itt is kínálja magát egy párhuzam. Jelesül Thomas Vinterberg: Születésnap című filmjével. Itt is, ott is az apa személye az apropó, hogy összegyűljön a család, a csontvázak pedig annak rendje és módja szerint kiessenek a szekrényből. Míg ott születésnap az apropó, itt éppenséggel temetés.
Az Átok négy rövid részben arról beszél, hogy milyen utak kínálkoznak egy családfőjét vesztett család számára. Ügyesen játszik el a „rádöbbenünk arra, hogy voltaképpen milyen távol vagyunk egymástól” érzéssel. Mátyássy maximálisan kihasználja a miniszéria-formában rejlő előnyöket, hiszen a részek végén csúcsokkal és fordulatokkal, időnként dramaturgiai bonbonokkal tartja ébren figyelmünket. A hitelességen csupán a színészi játék ront néha. Hevér Gábor például sokáig szárnyalóan hozza a bumfordi fiút, férjet és apát, párszor viszont mellényúl. Bartsch Katáról egy pillanatig nem tudom elhinni, hogy pszichiáter, kellemes meglepetés viszont a kis Németh Alexandra visszafogott, de pontos játéka.
Az Átok összességében egy jól megírt és jobbára jól eljátszott történet, mely kiválóan megfelel a műfaji elvárásoknak és természetesen bír annyi elvarratlan szállal, hogy folytatható legyen.
Messze Európában
Azzal, hogy Kálmánchelyi Zoli a szombathelyi színházba szerződött, duetté fogyatkozott a hírhedett Stefanovics-Végh-Kálmánchelyi triász. A személydeficit viszont nem jelentett egyszersmind ötletdeficitet. Ezt bizonyítja legalábbis Messze Európában című legújabb agyamentségük. Maradt a jól megszokott low-budget forma, s bár Stefanovics Angéla a vetítés után elmondta, hogy szívesen kipróbálnák, milyen lehet nagy pénzből filmet forgatni, szerintem viszont ez a fésületlenség, és a sületlenség jobban áll nekik, viszont ez is kezd már unalmassá válni.
Messze egy település az Európának nevezett kontinens Magyarországnak nevezett Európába igyekvő államában. A messzei általános iskola tanári kara egy osztálykirándulás alkalmával az erdő mélyén egyszerűen elveszíti az osztálykirándulókat. Egy ideig keresik őket rendületlen, aztán a kínálkozó alkalmat kitöltendő uniós pályázat kitöltésébe fognak. Az alkotókat kezdettől fogva jellemző buhermisztika természetesen ebben a filmben is megjelenik a kávézaccos térerő-generátor képében. A játékidő jelentős része viszont sajna az egyes tanárok szakjainak megfelelő klisék puffogtatásával telik. Stefanovics utalt arra, hogy elég nehéz hat ember improvizálását vágni, és ez helyenként meg is látszik a végterméken. Olyan ez, mintha paraszt módon stand-upolna a cserjésben a banda, ami önmagában baromi mókás, csakhát – kérdem én - minek kell ezt éppen filmre venni?
Címkék: Filmszemle, kultúra