2021.10.26 - Kedd
Dömötör
-2ºC / 13ºC
Tiszta égbolt

Filmzsemle és sajtós pogácsa 2010. Február 01. - Hétfő 19:01 | Címkék: Kultúra, Filmszemle

Mivel a nagyérdeműnek csupán kedden kezdődik a filmszüret, így emberekből nem volt tömeg az Urániában, emberi történetekből viszont nem volt hiány.

A 41. Magyar Filmszemle nulladik napján csupán a zsurnaliszták számára nyíltak meg a vetítők.

Filmszemle logo

Teli gyomorral, viszont majdhogynem üres termekhez érkezett meg a kritikus hétfőn kevéssel ebédidő után az Uránia Filmszínházba. Kollégái alighanem filmzsemlét, vagy sajtós pogácsát majszoltak valamerre a hó fútta városban, bár a ruhatárban arra is fény derült, hogy egy tapasztaltabb tollforgató székely káposztát tett letétbe, ínségesebb időkre.

Az előző cikkben említés esett egy duplázóról, a játékfilmes Sas Tamásról. Ám a dokumentaristák között is van egy alkotó, akinek két alkotását is vetítik a Filmszemlén. Papp Zsigmond Gábor a Retro-filmekkel szerzett nevet és közkedveltséget doku-fronton. Hétfőn vetített filmje is a múltba tekint, egész pontosan 89 forró nyarára és a nyugati határra. Emlékeznek még egy bizonyos Kolombusz nevű hajósra, aki azt állította egy felemelkedő birodalom vezetőinek, hogy nyugat felé hajózva éri el India partjait? Nos, ötszáz évvel a genovai hajós után egy rogyadozó birodalom kizsigerelt polgárai tükörképét futják Kolombusz útjának: keletnek indulnak, hogy nyugatra jussanak. Noha a Csinibaba című filmeposz óta jól tudjuk, hogy Helsinki már nyugat, ők mégiscsak inkább Ausztriát vennék célba. A filmből megtudjuk, hogy az 1989-ben Magyarországra érkező NDK-turisták előbb menekültek lesznek, majd pedig szabadok, hiszen Ausztriából már csak egy kis ugrás az NSZK.

Papp érzékenyen nyúl a témához: két házaspár és egy férfi visszaemlékezéseiből rajzolódik ki a vasfüggönyön való átvágás emléke. A félelmet és eufóriát korabeli televíziós és amatőr felvételek festik, a kép pedig a politikai klientúra, (Németh Miklós, Kovács László) valamint a segítők (Kozma atya) perspektívájával egészül ki. A filmben idézhető bonmot-k is elhangzanak. „A szőlőtőke olyan rendezett volt, hogy az már nem lehetett Magyarország!” – emlékszik vissza az egyik határátlépő. Kovács László – akkor külügyi államtitkár - pedig, mérlegelvén annak a hatásait, hogy összeakasztjuk a bajszunkat az NDK-val, így ironizál: „Mit veszíthettünk volna akkoriban? A Trabant meg a Wartburg nem volt olyan nagy veszteség.” A Kelet-nyugati átjáró erős történetet feldolgozó erős film.

Rögvest ezután ültem be a Hatszáz év után az első című film vetítésére. Furdalt ugyanis a kíváncsiság, hogy vajon ki és miben lehetett első így tucatnyi emberöltő távolságából? A válasz érkezett is, úgy a film felének táján: Horváth János, a miskolci Tiszai pályaudvar villanyszerelője diplomát szerzett. Hatszáz év óta ő az első, akinek ez sikerült a családjából. Ősei ugyanis tisztességes cigányemberek – állítja hősünk. Az üzenet azonban sokkal több a kevéssé jól megválasztott cím feloldásánál. A filmidő alatt ugyanis végig mosoly bujkál az arcunkon. Tudom, érzem ezt, noha sötét van a vetítőteremben. A vászonra vetül ugyanis egy „jó ember” portréja. Ez a jóember, mint említettem villanyszerelő, ami pedig a szerelmét illeti: képeket fest. Nem is rosszul. Tudását, az alkotás örömét pedig igyekszik átadni azoknak a cigánygyerekeknek, akik előtt nagyon kevés perspektíva áll. Vibrál a személyisége, a vásznon keresztül is élőnek hat. Jó hallani az egyszerű, mégis mély hitvallását, hogy például „a jó érzésekkel táplálkozunk”, vagy, hogy szenvedélye „értékeket létrehozni”. Fáradhatatlanul és hitelesen jó ember ez a János, és ezért jó őt nézni. „És tudod mit csinál Isten – kérdi egy ponton – Mindig ad elég munkát.” Hát valahogy így kéne…

Persze úgy is lehetne, ahogy az Utolsó előadás hősei csinálják. Csak hát úgy elég nehéz lehet, ám gyönyörű szép. Lovas szekereikkel járják a világot, hogy szórakoztassák a nagyérdeműt. Cirkuszi család. Papa, mama és a három gyerek. Artisták, zenészek, bohócok, illuzionisták. Békességben élnek a környezetükkel, tanítják, szeretik egymást. Együtt ébrednek fagyos hajnalokon, együtt látják el az állataikat, egymástól tanulják az életet. A szülők betűvetésre, számtanra, nyelvekre okítják csemetéiket. Távolról tán idillinek tűnő, ám borzasztóan nehéz és szép élet ez. A kérdést pedig nekünk is fel kell tennünk: vajon élhetnénk-e közelebb a környezetünkhöz, kerülhetünk-e ilyen közel állathoz, növényhez, és egymáshoz? És ez nem csak illúzió.

Kérdésekből és történetekből kijutott már a nulladik napon. És holnap folytatódik, vagy inkább kezdődik?

Vass Norbert

Vissza az előző oldalra

Weboldalunk a használat elősegítése és a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket, "cookie"-kat használ.
A böngészés folytatásával jóváhagyja a sütik használatát. Bővebb információ

Bezárás