Harmadnapon
„És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”
(Pilinszky János)
Az ölelése. A ragyogás az arcán. És a szeme. Azon a Húsvét reggelen, amikor a kisfiú kiment a fészekhez, és meglátta a kerékpárját, és röpítette a boldogság az ő karjaiba. Ez a kép maradt meg legélesebben, kitörölhetetlenül. Örökre.
Az asszony óvatosan elfordult az ágyban, hogy ne ébressze fel a férjét, és hangtalanul omlottak csukott szemhéjai mögül a könnyek.
Épp’ három éve, Húsvétkor, gondolta. Még mind együtt voltunk, eljöttek a nagyiék, Attiláék és Ildi is a lányokkal. Utoljára volt így együtt az egész nagycsalád, villant át az agyán. Aztán egy délelőtt képe jelent meg, intéznie kellett valamit a városban, az óvoda előtt vitt el az útja, épp’ kint játszottak a gyerekek, és ő egy percre megállt, a kerítésen át leste a kis Zsoltit, ahogy elmélyülten dolgozik a homokozóban, várat építettek. És még most is pontosan tudja, hogy akkor az jutott eszébe, milyen határtalan béke szállta meg nyáron, amikor Zsoltika az apukájával épített homokvárat a Balatonon. Nézte őket, a kisfiát és a férjét, egy néni éppen megdicsérte őket, milyen gyönyörű várat építettek, Zsoltika fölállt, megszemlélte a művet, arcán elömlött az elégedettség, ránézett az apjára, nem szólt, de a tekintetében benne volt minden, hála, köszönet, büszkeség, az együtt alkotásnak az öröme.
A két férfi: a gyerek és a férj. Az ő szentháromságának a két pillére. Ez volt a teljesség számára, akkor érezte egy pillanatra, talán soha máskor olyan mélyen, hogy minden, ami van, jó. Újra elöntötte a szemeit és az arcát a forróság, mélyről, nagyon mélyről, ahol a lélekben mérhetetlen messzi csillagködök emlékeznek.
„Még van időnk, mint fán várakozni a makknak.” A kis Zsoltinak ez a mondata villant most beléje, aztán a kép, egy vasárnap a templomból hazafelé menet sétáltak át a parkon. Voltak ilyen gyöngyszemei a kicsinek, ezeket ő mindig feljegyezte egy füzetbe. Igen, akkor azt hittük, az időnk végtelen, milyen jó, hogy voltak azért percek, alkalmak, amikor nem kellett sietni sehová, egymásra figyelve lehetett sétálni, beszélgetni, játszani.
Mint a mennydörgés nyilallt belé az iszonyat, tudta, hogy jönni fog, ilyenkor mindig, elszorult szívétől levegőt se kapott, mint a kés vágott belé a szörnyű kép, amikor meghasadt a világ: az autó, ahogy megállíthatatlanul száguld a kerékpáron ülő Zsoltikának.
Anya!
Fölriadt. Verítékben úszva tisztán hallotta a hangját, de úgy, mintha mellette szólalt volna meg, olyan élesen, mint azóta még soha.
– Éva, Éva, mi történt? – a férje fogta két kezébe az arcát, kutatott az éjszakai félhomályban a szemében.
Abban a pillanatban megérezte. Világosan, tévedhetetlenül.
– Szólt nekem.
– Ki? Ki szólt, kedves?
Félrehajtotta a takarót, rámutatott a hasára és megsimogatta.
– Isten – elmosolyodott, és a férjére nézett. – Rúgott a kicsi.
Katona József
Dr. Péteri Pál pápai prelátus a Húsvétról:
Bellai Zoltán református lelkész a Húsvétról:
Szemerei János evangélikus esperes a Húsvétról:
Címkék: Húsvét, ünnep, kis szines