Nagy örömömre szolgál, hogy a lovas hagyományőrzés helyet kapott az új nemzeti lovas programban. Foglalkoznunk kell ezzel a területtel azért, mert kiszárad az a fa, amelynek elvágják gyökereit. Elsorvad az a nemzet, mely nem tiszteli őseit, nem ápolja történelmi hagyományait.
Foglalkoznunk kell ezzel a területtel azért, mert egyre népszerűbb, és egyre nagyobb tömegeket vonz. És foglalkoznunk kell vele azért, mert a jó és a rossz lovas hagyományőrző egymással ellentétes foglalkozást művel.
Amíg egy hiteles fegyelmezett történelmi kép, egy szakmailag hibátlan program öregbíti lovas nemzetünk hírnevét, addig ennek elfuserált változata nehezen jóvátehető károkat okoz országunk pozitív megítélésében. Számomra egy Árpád-sávos zászlót vadul lengető ember még nem meríti ki a hagyományőrzés fogalmát.
Sokszínű, hősiességben és önfeláldozásban bővelkedő történelmünk megjelenítése elhivatott és szakmailag magasan képzett embereket kíván. Vegyük csak például Árpád lovasíjászait, Mátyás fekete seregét, vagy 48-as huszárainkat.
Ezért én a fő hangsúlyt a továbblépéshez a képzésben látom. Történelmünkben számtalan pozitív példa van, egy ilyen az 1700-as évek végén báró Csekonics által létrehozott ménesbirtok-rendszer, mely jobbnál jobb katonai felhasználású lovakat produkál.
A kitűnően felépített és működtetett rendszer egyre nagyobb nemzetközi sikereket ér el, melynek csúcspontja 1900-ban Párizsban a világkiállításon „a világ legjobb lova” cím elérése.
Nemcsak a tenyésztésben, a képzésben is élen járunk. Erre a feladatra Örkény-tábor volt hivatott. Rövid fennállása alatt ontja a világklasszis szakembereket. Munkásságuk jelentős mértékben befolyásolja a kialakult lovas sportokat.
Aztán 1945-ben a nemzetet elönti a vörös iszap. Nyilvánvalóan nem természeti katasztrófával állunk szemben, még annak ellenére sem, hogy mind a mai napig egyetlen ember sem lett felelősségre vonva a történtekért.
A mérgező, ragacsos vörös iszap mindent beborít. Valamit azonnal megöl, valami halálos sebet kap, és vannak területek, melyek maradandó sérüléseket szenvednek. Meghal a szakmaiság, és meghal az elegancia. Senki ne gondolja, hogy ennek a folyamatnak a legszörnyűbb eleme az, amikor kiváló lovas tanárainkból kazánfűtők, utcaseprők és kocsikísérők lesznek. Mert az a kazán, amit ők fűtenek, az meleget ad.
Az az utca, melyet ezek az emberek söpörnek, tiszta lesz. És az az áru, amit ők raknak a teherautókra, az eléri úti célját. A nehezen gyógyítható, szinte jóvátehetetlen hiba az, amikor utcaseprőkből lovas oktatók lesznek. Kazánfűtőkből lótenyésztők. És kocsikísérőkből ménesbirtok igazgatók. Egy új korszak csak egy régi korszak lezárásával kezdődhet.
Ahhoz, hogy részletes és hatékony koncepciót dolgozzunk ki a jövőnket tekintve, fontos múltunk ismerete és jelenlegi helyzetünk pontos meghatározása. Sajnos mi nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy nulláról induljunk.
Igazi értelemben vett lovas hagyományőrzésről csak a vörös iszap kiszáradása után beszélhetünk, és ez a 80-as évek vége és 90-es évek eleje. Akkor még nem tudtuk, hogy a levegőben terjengő vörös por legalább olyan veszélyes.
Az mégis csak enyhe szóhasználattal élve is bizarr helyzet, hogy hazájukat szerető, kultúrájukat tisztelő, hagyományaikat önálló erőből képviselő emberek állandóan szembekerüljenek saját kormányukkal. Tűrhetetlen és a jövőben megengedhetetlen az az állapot, ami 2007-ben Árpád halálának 1100. évfordulóját jellemezte, hogy sem az állam, sem a nagyhatalmú média részéről egy szó sem hangzott el ezen a kivételes évfordulón.
Halott az a nemzet, amely ennyire nem tiszteli őseit. Mint ahogy tűrhetetlen és megengedhetetlen az is, hogy egyes emberek, politikai pártok nemzeti szimbólumainkat díszletként használják aktuális politikai nézeteik hangsúlyozására.
Egy hagyományőrzőnek két dologban kell nagyon körültekintőnek lennie. Mi az, amit a múltból áthoz a jelenbe, és hogy azt itt miként képviseli. „Ki korát megelőzi, csak halála után él. Ki elmarad korától, élve is halott. Nagyot csak az képes alkotni, ki korának embere.”
A továbblépés lehetőségét én a komplexitásban látom, az egymástól nagyon differenciáltan működő ágak integrációja által. Fel kell számolnunk a szakágak közötti elszigeteltséget, és meg kell keresnünk a közös kapcsolódási pontokat. A magyar lovas hagyományőrzésnek a magyar lótenyésztésre kell támaszkodnia, az idegenforgalomnak ki kell használnia a szakmailag jól összerakott és látványos produkcióban rejlő lehetőségeket.
Megengedhetetlen, hogy lovas oktatói bázisainkon a történelmi hagyományőrzés ne kapjon nagyobb teret és szerepet. De a legfontosabb dolog, hogy mindaz, ami a lóval kapcsolatos, egy intézménybe integrálódjon, és egy személy legyen ennek a felelőse. Döntések pedig szigorúan szakmai alapon szülessenek, a szakágak által kijelölt legelhivatottabb és legképzettebb vezetők által.
Egy nemzet minőségét az érzelem és az értelem aránya határozza meg. Az a hév és elhivatottság, ami a mai lovas társadalmunkat jellemzi és a szakmai tudás, melyet felhalmozott, elegendő ahhoz, hogy kitűzött céljait elérje, ha a jövőt tekintve képesek leszünk tevékenységünket összehangolni.
Méltók lehetünk régi jó hírünkhöz, újra lovas nemzet lehet a magyar! Ahogy Ausztria Európa síparadicsoma, úgy válhat hazánk Európa lovas paradicsomává.
Címkék: lovassport, Kassai Lajos, Parlament