Az egytonnányi terhet csütörtökön egy kisteherautóval a kaposvári BITT kft. vitte az elhíresűlt városba. Eddig a rövid hír. Magunk is az adományozókkal tartottunk, hogy megnézzük négy héttel az iszapkatasztrófa után mennyire tért vissza az élet a Balaton felvidéki kisvárosba.
Az első megdöbbenésünk, a végtelen sírás.
Devecserben sírva fogadták a hatvan zsáknyi adományt. Még be sem léptünk az óvodába, már könnyeztek...A hatvan zsák persze mennyiségnek is nagy és történetnek is sok. Kaposvári szülők, nagyszülők, főként egyszerű emberek, akik maguk is kaphatnának inkább ilyen csomagokat, ők adták össze az adományt. Könyvekből, játékokból, gyermek és felnőtt ruhákból, tisztítószerekből, plédekből emeltetett a jótékonyság piramisa.
Szabóné Bakos Katalin előre odasúgja, október negyedike óta, ha jó hírt kapnak vagy ha rosszat, sírnak. Mostanában több a jó. Naponta érkeznek az adományok, ottjártunkkor egy kecskeméti kisfiú játékát kapták meg éppen postán, aki azt kérte, írják meg neki ki játszik majd eztán vele. De jönnek a csomagok mindenhonnan, még az Óperenciás tengeren túlról is. Az emberek megmozdultak Devecserért és Kolontárért...
- A devecseri intézménnyel a művészeti óvodaprogram indulása óta tartjuk a kapcsolatot - idézi föl a múltat Bekesné Porczió Margit, kaposvári óvodavezető. Folytatná, éppen ott tart, mit is írtak a művészeti könyvükbe három éve a devecseriek, de a köszönet ölelései elől nem tud és nem is akar menekülni. Igazi barátok vagytok, mondja Martonné Májer Mária óvónő, akinek a házát teljesen elvitte az iszapár.
Ismerősöknél alszanak, neki tényleg az óvoda most az első otthona. A saját bajával mégsem untat bennünket, pedig lenne mivel. Nem tudja hol fognak majd lakni, hol állítják föl a karácsonyfát és azt sem, mikor mondhatja majd, gyertek ez az én otthonom. Most az óvoda az első. Valahogyan vissza kellene csábítani a gyerekeket, mert hetven lurkó szülei úgy döntöttek, nem teszik be a lábukat a kisvárosba. Mennek világgá...
Mennének világgá, de hova? Semmijük sem maradt, csak a nyomasztó október negyedikei emlék... Mert amit itt átéltek, azt még egyszer az ellenségüknek sem kívánják.
Második megdöbbenés: ennek a bajnak hosszú a szavatossági ideje.
Amikor körbe megyünk az iszapártól elborított városka utcáin, láthatjuk, a helyzet még súlyosabb, mint azt a tévé hiradások bemutatták. Takarítanak, mossák ugyan a falakat, utcákat, kerteket és fákat az ufonautának öltözött emberek, de kevés a remény.
A vasútállomás környékén és az alsó utcákban már a házakat bontják, oda sosem tér vissza az élet. Valaki újságolja, a káposztái előbukkantak a vörös dagonyából, sőt a petrezselyem és sárgarépa is olyan mintha élne, de a madarak, azok elhallgattak. El bizony, a gyönyörű kastélyparkban végig megyünk az öreg platánok során, de csicsergés sehol. Kihalt táj, vörös ecsettel...
Gömbiné Nagy Katalin óvodai titkár meséli, október negyedike, tizenkét óra negyvenöt perc óta elvették tőlük az életüket. Nincs önfeledt öröm, a nevelési programok helyett legtöbbször azokkal a hírekkel foglalkoznak, amelyek a városházáról szivárognak ki. A kártérítés, az ügyvédek mohósága, a devecseri potyázók és katasztrófa turisták fonják az életük fonalát.
Még mielőtt visszamegyünk az óvodába, végigautózunk az „autópiacon”. Itt tárolják azt a közel száz kocsit, amelyet örökre tönkretett a sár. Egy tucatnyi még az iszapban ragadt, ahogy arról is suttognak az emberek, van még eltűnt devecseri, biztosan több lesz a halottak száma a sajtó által jegyzett kilencnél.
Az emeleti teremben éppen spenót az ebéd, közben hogy kedvünk kerekedjen, egyik óvónő azt a hírt hozza, kikelt a búza a kísérleti kertben, ahol új termőföldet terítettek le. Talán lesz még lágy kenyér... ha kicsit iszapos ízűnek is bizonyul, de a miénk...
Martonné Májer Mária éppen azt mondja, amikor a fia visszautazott vasárnap Szombathelyre, a vasútállomáson levetette a kölcsön csizmát és félcipőbe bújt. Ők pedig ezt a vörös mázos gumilábbelit szorongatták, hát ilyen az adjonisten a rokonságban... Megyünk végig a csoportszobákon egy kaposvári és sok devecseri óvónő – csicsereg. Ha már a madárfütty nem hallik, ezt jó hallgatni.
A toponári Festetics Karolina óvodában 2007-ben voltunk, úgy irigyeltük őket, mert egy fantasztikus csapat - mondja Szabóné Bakos Katalin. Most is kitettek Grétiék magukért, öleli meg újra a kaposvári óvodavezetőt. Ti vagytok nagyszerű emberek, mert talpon maradtatok egy ilyen tragédia után, jön a méltó válasz. Végre azt is megtudjuk, mi volt az óvodai naplóban az a bejegyzéses, amitől kicsöppent a könny. „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen...” írták három éve a devecseriek.
Ha erősen hisszük, néhány év múlva talán igaz lehet...
Harmadik megdöbbenés: ki, segít ha ő nem?
Egy fehér maszkos, köpenyes férfi kopog be az óvodába. Az itteniek meg sem lepődnek, nekünk olyan érzésünk van, mintha egy második kategóriás amerikai filmben kaptunk volna szerepet. A férfi leveszi a maszkot, bemutatkozik. Fodor Krisztián, a Teréz anya kalkuttai misszió önkéntese.
Tíz napja éjjel-nappal itt segít,, most valahogy el kellene jutnia Komlóra. Elvisszük Kaposvárig, persze. Azt mondja, Haitin sárgalázat kapott, Kalkuttában patkányok közt ebédelt, Tanzániában majdnem sikerült kolerát elcsípnie, de lelki betegekkel igazán Devecseren találkozott. Sikerként könyveli el, egy ateista rendőrt alighanem megtérített. Ki segít a devecseri embereken? - kérdem tőle, hátha többet tud, mint én.
Ti segítetek, barátom – feleli a világjáró. - Az Úr legyen veletek, sok-sok igaz szeretetet hozzatok a devecserieknek.
A számon fura érzés, mintha herpesz kezdene növekedni. Pedig csak néhány órát voltunk ebben az átoksújtotta városban. Mégis a vidám misszionárust nézve kevesebb a bizonytalanság bennem, mikor Balaton hegyeit végre meglátom visszatükrözödni az örök kék vízen a keszthelyi öbölben.
Hát, igen, hacsak ő nem...
B. J.
Címkék: kis szines