Sokkal többet máskor sem tehetünk: mindenekelőtt magunkat kellene megváltatnunk, s nem a világra fogni minden bajunk. Attól nem lesz jobb. Sem nekünk, sem a világ.
Azért csak lássunk is közben. És rójuk fel, amit látnunk kell. Ahogy tettük korábban is. S emlékeztessük magunk: az úgy szerzett úgy is vész el.
Ebül.
Persze, értem a kérdést: ugyan mire mentünk a beccsel meg a tisztessel? Lúzerok lettünk. De nem: sem az ölbe tett kéz és a tátott száj, sem a szolgalelkű hízelkedés nem lehet kenyerünk.
Mi nem lophatunk a bőség kosarából, sem a jognak asztalánál, ám lelkünket megrabolni végképp nem engedhetjük. Ha százával árulják fillérekért is az utcán, akkor sem. Mindenről lemondhatunk – sőt, jó is, ha megkapjuk a lemondás kegyelmét –, csak arról nem. Mert nekünk a lelkünkkel el kell számolnunk. Annak, akitől kaptuk. Ajándékba.
Az ő eljövetelét szomjazzuk most is. Repesve várjuk a karácsonyt.
A karácsony pedig évezredek óta üzen nekünk. Hallgassunk csak a nyelvünkre (avagy ízleljük a szavakat ☺): e szép szó (a kerecsen mély hangrendű párja) gyöke, a „kara” feketét jelent. Az pedig nem egy szín (ahogy a fehér sem), hanem a fény hiánya. Vagyis a karácsony szavunk egyértelműen hordja magában tartalmát: az év leghosszabb éjszakáját jelenti, a téli napforduló időpontját. Ettől kezdve hosszabbodnak ismét a nappalok, ekkor születik újjá a Nap, a fény. Ez volt ősi időktől kezdve az emberiség legnagyobb ünnepe. Ekkor születik a Megváltó.
Aki „a világ világossága”. Nekünk a mindenséget jelentő szavunk (világ) is magát a fényt jelenti. Mert az volt a teremtés első mozzanata: „Legyen világosság!” Az univerzum a fénnyel egylényegű.
És mindig is az marad.
Eleink pontosan tudták: a legsötétebb időkben kell a leginkább őrizni a lángot. Ez a mi dolgunk. És közben nem csüggedő reménységgel, benső bizonyossággal várjuk, hogy eljöjjön a leghosszabb éjszaka.
Magyarország karácsonya.
Adja Isten, hogy megérjük.
Katona József
Címkék: ünnep, fény, Magyarország, karácsony, magyar, kultúra