Tisztázzuk a hozzávalókat: az még nem kikelet (hja, a választékosság!), hogy éppen nem ázunk szét, és nem esik szakadatlan. Még az se, ha 37 másodpercre sikerül a szemünkbe kandikálnia a napnak.
Hogy akkor mi a tavasz? Hivatalosan az, ha legalább néhány napig: 1. nem esik (se eső, se hó, se ezek bármely elegye) 2. a napi csúcshőmérséklet meghaladja a 20 fokot. Valójában – ha tetszik szubjektíve – pedig az, amikor belebizsereg a lelkünk; amikor belélegezzük az újjászületés illatát; amikor szoknyák rövidülése, stb; amikor felfénylik a lányok szeme, és hirtelen megtöbbszöröződik számuk az utcán, és csak nézünk, hogy te jó Isten, hát hol voltak eddig?!
Na, ez a tavasz.
Ehhez képest 110 éve nem hullott ennyi csapadék az év első 3 hónapjában, (széptájú Somogyban konkrétan majdnem az éves csapadékmennyiség fele), és azt előrejelzik középtávúlag, hogy április közepéig nem lesz klasszikus értelemben vett tavasz, meg, hogy ráadásul újabb mediterrán biciklonon újabb záporok érkeznek, s persze, ez tök jó az allergiásoknak, no de …
Az hagyján, hogy a naptári tavaszt is alig bírja kivárni az ember, úgy február elején már csak a nyári fotókat nézegeti egyre mélyülő sóhajokkal, de aztán a csillagászati napéjegyenlőség is elmúlik, és még mindig híre-hamva sincs a kikeletnek, közben nyári autógumikkal jégtáncolunk a hóátfúvások közt, a hóvirágok és az ibolyák meg néznek értetlenül, hogy most akkor mi van?
Végkövetkeztessünk: először is, a tél monnyon le!; másodszor szavazzuk meg, hozzon határozatot a kormány, hívjunk ráolvasót, bűbájolót, mittomén, hogy a drága Tavasz, sumér-akkád Dumuzi, arámi Tammúz jöjjön el végre!