2018.12.10 - Hétfő
Judit

Somogy egyik legidősebb polgárát köszöntötték 2018. December 05. - Szerda 09:24 | Címkék: ludovika, százéves, idős, SOmogy, tiszt, háború, katona, kis szines

A 103 éves Koós Ottót születésnapján a kaposvári Toborzó és Érdekvédelmi Központ munkatársai köszöntötték fel. A Barcson élő rehabilitált alezredes a legidősebb ludovikás is az országban.

A még az osztrák-magyar monarchia császárvárosában, Bécsben 1915-ben született,  szellemileg és fizikailag mai napig fitt főtiszt részére Mészáros Károly őrnagy, érdekvédelmi részlegvezető emléklapot és a 170 éves Magyar Honvédséghez kapcsolódó ajándékcsomagot adott át.

Békei Koós Ottó 1915. december 3-án született Bécsben. Szülei Pozsonyban laktak, édesapja a m. kir. 13. pozsonyi honvéd gyalogezred századosa, aki születésekor éppen a harctéren volt. Ezért édesanyja Bécsbe ment a rokonaihoz, és így ott jött a világra.[1] 1927–1930 között a kőszegi katonai alreáliskola, majd a pesti, illetve a pécsi katonai főreál növendéke volt, ahol 1934-ben leérettségizett. 1935–1938 között a Ludovika Akadémia hallgatója, ott avatták 1938. augusztus 20-án hadnaggyá. Első tiszti szolgálati helye a m. kir. Szent István 3. honvéd gyalogezrednél Székesfehérvárott volt, ahol a háború végéig szolgált.

1941. október 27-én indult a hadműveleti területre. Az első hadműveleti területre induló zászlóalj 33/7 századparancsnokaként a 46. gyalogezred parancsnokság alárendeltségében a Keleti Megszálló Csoport részeként harcolt. Itt 1942. február 15-én a partizánok elleni harcban megsebesült. Hosszú kórházi kezelés és négyhetes egészségügyi szabadság után november 1-én került vissza a pótezredhez. 1942 októberében mozgósított az ezrede. 1944-ben, amikor az orosz erők megközelítették a Kárpátokat, ismét mozgósított az ezrede. 1944. január 1-jével századossá léptették elő. Mint az ezred közvetlen aknavető század parancsnoka, az ezred utolsó szállítmányaként indultak el Székesfehérvárról 1944. augusztus 10-én. Az ezred a Kárpátok előterében a Turka-i védőállásban leváltotta a németeket, a 6. hadosztály kötelékében részt vett a Kárpátok védelmében, és az utóvédharcokban. 1944. október 27-én, ők voltak a m. kir. 3. honvéd Szent István gyalogezred utolsó harccsoportja, akik az Ungvár-Perecseny közötti úttól a legtávolabb voltak a hegyekben.

Hadifogságba esésekor nem gondolta, hogy 11 év és 25 napot tölt a pokolban, Szovjetunió szerte a különböző hadifogolytáborokban és börtönökben (Ungvár, Kurszk, Ufalei, Kistim, Cseljabinszk, Voronyezs, Brajnszk). 1950. december 31-én a brajnszki börtönből  tárgyalásra vitték, a vád: szovjet állampolgárok letartóztatása, partizánok elleni harcban való részvétel volt. A haditörvényszék halálra ítélte, de a halálbüntetés eltörlése miatt 25 év javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1955 áprilisában a Szvedlovszk környéki chrompiki táborba került. 1955. szeptember 19-én az orosz táborparancsnok közölte velük: „A szovjet legfelsőbb tanács elhatározta, hogy önöket hazájukba visszaszállítja.”[2] A hazamenőket két csoportba osztották. Az elsők az amnesztiával szabadultak voltak, a másik csoportot a magyar kormány rendelkezésére bocsátották. Ez utóbbi csoportban volt ő is. Először a nyíregyházi börtönbe, majd a Kozma utcai Gyűjtőfogházba került. 1956. október 8-án szabadult a gyűjtőfogházból Ibrányi Mihály és Algya Pap Sándor altábornagyok, Baumann István (századparancsnok az Akadémián, ezredparancsnok a megszállóknál) Fehér Géza (az Akadémián katonai földrajz tanár) Somlai Zoltán és Szabó László vezérőrnagyok, Zachár Sándor vk. ezredes, Pongrácz Dezső hadapród őrmester társaságában.

A háborúban mindenkit elveszített, apja az avatása előtt egy hónappal halt meg, Béla öccse 1943 januárjában a Donnál, az Olim patak völgyében orosz csapatok fogságába került, tiszttársaival együtt valószínűleg agyonlőtték, sorsa azóta is ismeretlen.  Nővére és fiai, a sógora Mádi Kovács Boldizsár huszárszázados, 1945 elején Grosskirschbaumban tragikus körülmények között haltak meg, édesanyját és nagyanyját gyalogmenetben hajtották az oroszok, és mikor nem tudtak lépést tartani a menettel, agyonlőtték őket.  Egyedül a menyasszonya várta haza.

1991-ben belépett a Honvéd Hagyományőrző Egyesületbe. 1992-ben kezdeményezte, majd megszervezte és felavatta az 1938-ban avatott Ludovikások hősi halottainak emléktábláját. 1993-ban ezredtársaival Székesfehérváron felavatták a Szent István ezred hősi halottainak emléktábláját. 1993-ban kérte felvételét a Vitézi Rendbe, ahol a későbbiekben különböző tisztséget (főszéktartó, főkapitányhelyettes) is betöltött.

A rendszerváltozásig a többi Ludovikás bajtársához hasonlóan megtűrt, ahogy Koós Ottó visszaemlékezésében írta „negyedrangú állampolgárként” élt. 2000-ben a Történelmi Hivataltól kikért iratok szerint a rendőrségnél vezetett kartonján 1989. június 28-án az szerepelt, hogy nyilvántartása a továbbiakban nem indokolt. Harminchárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végleg töröljék a nyilvántartásból.

Rendfokozatát 1991. március 15-én kapta vissza, egyúttal őrnaggyá, később alezredessé léptették elő. A Vitézi Rend, a bajtársi közösség, az MH Ludovika Zászlóalj Ludovika Kávézójának egyik meghatározó résztvevője.
Sokszor kérdem magamtól, hogy az átélt borzalmak és megaláztatások alatt ki és mi adott erőt ahhoz, hogy EMBER és MAGYAR tudtam mindvégig maradni. A gének és a neveltetés adta a fizikai erőt. Az Istenbe vetett hit adta a lelki erőt, ami a nagyon gyakori holtpontokon segített át. A fő támasz mindenekelőtt: „Az asszonyok asszonya, a feleségek felesége” volt.[3]

Még több érdekesség és forrás a témában itt.

Vissza az előző oldalra

Weboldalunk a használat elősegítése és a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket, "cookie"-kat használ.
A böngészés folytatásával jóváhagyja a sütik használatát. Bővebb információ

Bezárás